Asszem irhatnék ide most regényt  de inkább össze foglalom tő mondatokban.

Az emberek önzök!

Mindig rossz embert szeretek meg.

A korombeli pasikkal szembe két elvárásom van merjenek leszólitani és legyen a vádlijuk nagyobb mint az enyém. Jah és perzse magasabbak is mint én (de ez oylan alap).

És bárcsak néha kitudnám bőgni magam.

Perzse vannak olyan dolgok mint például a család bővítése és közben hogy  áldozák be az életem... 21 évesen elveszik a szobámat és lakhatok a kamasz hugommal együtt aki képtelen tolerálni engem és a tetejébe hallgatnom kell drága édesapám örömködéseit hogy mien jó hogy együtt laktok...  Megint mehetnékem van otthonrol.. de sajna nem csak onnan jelenleg szivesen búcsút vennék ettöl a világtól a megromlott lelkületű emberiségtől. Az emberek nem merik jól érezni magukat nem mernek újba kezdeni nem mernek szeretni és megijednek ha valaki szereti öket... szomorú és így én is az vagyok mert oylan vagyok mint egy virág akit gondoznak szeretnek törödnek vele meg tesz minden tőle telhetőt hogy visszonozza meg melengeti a szivet és a lelket ... de lassan már ez sem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.